Pörgetek tovább
Azt mondják tél van. Vagy ősz. A naptárat vizslatva tán igaz lehet az állítás, bár ahogy kinézek az ablakon, elbizonytalanodom. Kopasz, lombjukat vesztett fák merednek rám, szürkéllik a táj, de valami mégis furcsa. A nap még nem oly komor, még élesebb a színe, és mintha a levegő is vidámabb lenne, mint a kemény tél hideg nappalain. Kitekintve az ablakon a piros kaspóban, sárgán tündöklő mini krizantémnek támasztott hőmérőről próbálom leolvasni az értéket. Szám mosolyra kerekedik, hiszen 10 fok felett vagyunk. Tökéletes. Tökéletes az időjárás egy kis kültéri kikapcsolódáshoz.
Mai ember javarészt ül a 4 fal között és járatja a tekervényeit. Dolgának végeztével fogja magát és hazamegy a 4 fal közé. Csodálatos. Harmónia. Falak mindenütt. Hol fehérre pucolva, hol kékre festve, hol foltosra pamacsolva. Micsoda érzések, falak mindenütt. Megnyugtató, kellemes atmoszféra. A hasonlóság álcája mögé bújva elmenekül az ember a kitágult tér elől, beszűkül a tömörségbe. Legyen ez a döntés.
Csodálatos az idő. Ülök a képernyő előtt bambulva. Testem itt van, gondolataim már távol a város zajától és bűzétől. Az elhatározás megvan, nem volt nehéz meghozni. Könnyű menekülőre fogni és eltávolodni a szögletes, darabos világból. Ki a szabadba, a természetbe. A természetbe, természetellenes, modern kori vívmányok tömkelegét használva. Hát, na. Fogyasztói társadalom, használjuk, ha már van. Fejben összeállítom a kollekciót. Praktikum, könnyedség, lazaság, rétegek, hasznosság. Ezek a szavak motoszkálnak bennem. Bedőltem a szövegeknek, bevásároltam. De, talán néha igazakat szólnak. Az emberi útvesztőt, a pécét lekapcsolva előkotrom a kigondolt darabokat, összeállítást. Egy speciális nadrág. Lélegzik, de csak egy irányba. Elvezeti a nedvességet, de csak az ellenkező irányba. Megfogja a szelet, itt-ott párnázott. Ajh, pont a megfelelő helyeken. Fölé egy kis divat is menjen, még ha szubkultúrálisnak is nevezeik: rövidnadrág - a hosszúra. Én egyszerűen a hasznot látom benne. Színben nem passzol? Huhh, egyedül leszek. Ha többen mennénk is egyedül lennék. Ha mindenki ott lenne, akkor is egyedül lennék és persze mindenkivel. Felül ismét egy céllal tervezett darab. Kifelé a pára, befelé a levegő. És még pár vékony réteg. A jó időnek hála nem kell mackósan öltözni, annál inkább okosan. Keresem a cipőt, közben már az útvonalat tervezem. Merre mehetnék? Talán nem is az útvonal a kérdés, inkább a hangulat. Mire vágyom? Ha ez megvan, az majd adja az irányt. A mai nap nem izmozásról, nem tömegről és nem stresszről szól. A mai nap tempós, pörgetős, hosszú, monoton, nyugalmas, befelé fordulós. Meg is van: városon kívül, vezessen a víz. Az öltözet kész. Kiegészítők, egyéb kellékek előkészítve várnak, mint mindig. Baj nem érhet, ha mégis, a megoldás a hátamon lesz. Paripám leakasztom. Vetek rá egy pillantást, hogy minden rendben van-e, de felesleges. Miért is ne lenne? Megkapja ami jár neki, cserébe hűen szolgál. És én is őt. Kívánja a munkát, szüksége van rá. Nem porfogó, nem kiállítási tárgy. Társ, a maga csendes valójában. Nosza, indulás. Az ajtó halkan huppan mögöttem, ráfordítom a kulcsot. Megcsap a szabadság édes szellője, hamarosan kitisztíthatom a fejem minden pőre gondolattól, elvonulhatok a magam kis világába. Végig kopogok a folyosón, hívom a liftet, beszállok, szépen leereszkedünk. Kint az utcán harapok egy nagyot a friss, ropogós levegőből, majd felpattanok. Csatt-csatt és már pörgetek is. Egyelőre finoman, hidegek a lábaim, hidegek az ízületeim. Vigyázni kell rájuk, hisz kenyeremet is ők hozzák. Egyre közelebb a szabadság mámorító érzéséhez, egyre közelebb a csendhez, a természethez. Egyelőre viszont el kell viselni a város zaját, a csikorgó, dudáló gépcsodákat, az őrjöngő embereket. Sebaj, ahogy odahaza kiléptem az ajtón, a szükséges kapcsolót off állásba billentettem, így csak mozgó, kikerülést igénylő, testem és figyelmem bemelegítésérére tökéletesen alkalmas tereptárgyakként tekintek rájuk. Főjenek a saját levükben. Még mosolyra is fakasztanak. Rohanjanak csak, tapossák el egymást és legyen szép napjuk. Nekem az van!
Csak pörgetek, szlalomozok, tekergek, figyelem a testem, figyelem a gépem. A cipőt szorosan magamra zártam, a pedál erősen fogja a vasat a talpamon, markolom a kormányt. Pörgetek, pörgetek. Hajtom a bringát, hajt a bringa. Pihenés, megállás nincs, a pörgés, hajtás örök. Összefonódtam a bringával, minden egyes rezdülését érzem a végtagjaimban, eggyé váltunk. Figyelem a légzésem, a pulzusom is elindult felfele, de egyelőre inkább visszafogom magam. Még nem hagytam el a bűzt, káoszt, a mocskot. A tüdőm teljes kapacitását kihasználni még ráérek a szmogot elhagyva. Pörgetek tovább. Lassan meglesz a vízpart, de legalább már párhuzamosan futok vele. Egy-egy autó eloson mellettem, itt szerencsére ésszel szaladgálnak. Egyre jobban kikapcsolok, egyre kevésbé foglalkozom a materiális dolgokkal. Egy-egy nagy hangú boyracer még feltűnik, de többnyire csak az utat figyelem, a repedéseket, a gödröket, a kátyúkat. Hajtok tovább. Pár méterrel beljebb a csodálatos Római parton nyáron mekkora tumultos szokott lenni. Sok-sok ember, akik autóval kijönnek, besétálnak 10 métert, bedobnak egy finom sültet, legurítanak valami löttyöt, majd dolguk végeztén hazakocsikáznak. Ejj, de jó is nekik, voltak a Rómain, sétáltak egy hatalmasat, kikapcsolódtak, micsoda szórakozás.
Én pedig pörgetek tovább. Már vagy fél órája elindultam. Egyre jobban érzem magam, csillapodik a város zaja, tisztul a levegő, hamarosan elhagyom a Chu Megyeri hidat. Egyre kevesebb ház, egyre kevesebb ember, egyre nagyobb csend. A következő részen rázós lesz az út, de sebaj, kell egy kis kihívás. Szentendrén a víz melletti táj majd kárpótol ezért a szakaszért. Apránként, de fokozatosan emelem a fordulatot. Tán nem is tudatosan, valahogy adja ezt magától. Szentendre után forgalmasabb szakasz következik, hála Magyarország kerékpáros infrastruktúrájának. A járműveket perifériába zárva, csak a fordulatot, a monoton tekerést, a váz által közvetített apró rezdüléseket, figyelem. Én vagyok és a fordulat. Én vagyok és a pörgetés. Én vagyok és a haladás. A táj, a házak elmosódva húznak el mellettem. Megyek, pörgetek tovább. Elhagyom a festők és művészek városát, átcsorgok Leányfalun, elérem Tahitótfalut. Gyűröm, falom a kilométereket, majd erős jobb kanyar, átlépem a vizet és már majdnem ott is vagyok. Ott, amiért az eddigi távot magam mögött tudhatom. Ott leszek helyben, térben és időben. Tábla után, a településről kilépve megérkeztem. Az idáig tartó úton megszabadultam a felesleges terhektől, átadtam magam az élménynek, a szabadságnak. A testi és lelki szabadságnak. Tekerek a flaszteron, csak a kemény virslik surrogása hallatszik, semmi csörgés, semmi csattogás, semmi, ami kicsit is eltéríthetne. A gép néma teljesen, hisz, nincs, mi zöröghetne. Ez teszi még szebbé, még élvezhetőbbé a túrát. Ismét emelek a fordulaton, tüdőm és szívem is magasabb fokozatra kapcsol. Beállok a magasabb fordulatra, tartom jó darabig. Átszellemülök ismét. Két oldalamon a csupasz táj, néhol egy-egy marha, a fakó fákat enyhén ringatja a szél. Hazaértem! És pörgetek tovább. Kis idő múlva elérem a falut: Kisoroszi. Lassítok, visszaveszek a tempóból. Kicsordogálok a település határáig, ott megpihenek rövid időre. 45 km-rel ezelőtt megvolt az első teljes kör, azóta megvolt még vagy 7000. Pár kalória elégett, van mit pótolni, kell az energia a hazaútra is. Pár percig figyelem a tájat, a légzésem is lelassul. Harapok egy nagyot a friss, ropogós levegőből, majd felpattanok. Csatt-csatt és már pörgetek is. Elindulok visszafelé. Egyelőre figyelem a házakat, a kósza embereket. Örülök és boldog vagyok. Szabad és vidám. Elhagyom a táblát és csak pörgetek tovább..
